Bor

Megkezdődött a készülődés a hazamenetelre. Nekem lüktető halántéktáji fejfájásom jelentkezik, ha csak egy röpke pillanatra is bevetül lelki szemeim elé a kép, hogy szenteste éjjel valamelyik svájci útszakaszon Bertalan fiam felüvölti Borbálát, majd Hannát az alvásból, és Ausztriáig nem lesz kegyelem. Csodálkozom Jutka érthetetlen optimizmusán az utat illetően, bár az is igaz, hogy ő repült a csemetékkel, és úgy érzi, hogy ahhoz képest minden más közlekedési forma csak könnyű ujjgyakorlat lehet. Még szenteste éjjel is, autóval az Alpokban. Nadevisszatérve: viszünk haza borokat. Olyannak is aki kér, olyannak is aki nem (vagyis, akinek még van kérése, most tegye meg).
Kérés: „A borból ne csinálj nagy gondot.” Majd az összeállítás: „Vin Jaune-t és egy Mac Vin-t, aztán ha látsz valahol középkategóriás árfekvésű Sauternes-t, ha találsz fűszeres traminit, de csak, ha 2008, vagy 2009 az évjárat ... ha elfér, még kérnék 2 vöröset, lehetne egy hagyományos bordói, a másik, ha esetleg látsz, Chateau Neuf de Papes.”
Előre leszögezem, hogy az én hibám, mert mit írogatok én olyat, hogy szívesen viszek bort, ha a fentiek közül összesen egyet ismerek (azt sem ittam még), pedig itt valóban népszerű borokról van szó. Szóval elmentem a boltba. Hosszas tanácstalan nézelődés után kiszúrtam az MacVin nevű, a Jura vidékre jellemző bort. Már emelném is le, hogy ez legalább lesz, mikor látom, hogy ebből van vörös, fehér és rosé is. Egyszeri embernek ez sok, mintha azt kérdeznék az étteremben tőlem, hogy ők értik, hogy tokaji aszút kérnék desszertnek, de milyen színben? Nem baj, blöfföltem egyet, fehér lett.
Fűszeres tramini: tájékozatlan fejemmel naivul azt hittem, hogy a tramini, az tramini mindenhol. Így nem kis időmbe telt, hogy ráleljek a Gewürztraminer névvel jegyzett palackra. Eztán jött a hosszas vívódás, hogy most ezzel a névvel hihető-e, hogy francia bort akarok vinni. Veszem le, mikor a segítőkész eladó megpróbál lebeszélni a 2008-as évjáratról, mondván, hogy az a másik jobb. Teljesen reménytelen lett volna elkezdenem vitatkozni, felhozva a recipiens részletezett érveit a régebbi „döglött” évjáratokról. Egyrészt elmagyarázni sem tudtam volna, másrészt még francia nem hitt el nekem semmit bemondásra (például tiltakozva utasították vissza még a lehetőségét is ügyeletben a sürgősségi orvosok, hogy kisebb légmellet elhiggyenek nekem mellkas rtg-en is CT nélkül). Tehát szorosan összezárt szájjal és szúrós szemekkel beemeltem az ominózus palackot a kosárba.
És még ezek nem is voltak nehéz döntések a „hagyományos bordói” meghatározású kérés teljesítéséhez képest. Ez nekem olyan hangzású, mint a „közönséges nünüke”, amit persze képzett nünüke-szakértő félig behúnyt szemmel különböztet meg a recéshátú és a karikás szemű nünükétől, de nekem problámát okozna. Utóbbi időben keveset lapoztam bordói borkatalógusokat, ami hiba volt, mert itt egy átlagos Corában is majdnem teljes sort szentelnek a bordói boroknak. Végül arra a rafinált elhatározásra jutottam, hogy ravaszul olyat választok, ami valamilyen díjat nyert, és ez fel is van tüntetve, hogy legyen mire hivatkozni. Kiderült, hogy nehéz olyat találni, ami legalább egy versenyen ne lett volna helyezett. Így valódi hozzáértő módjára a címke-design alapján választottam. Ettől a borokat értő ember biztosan hörögve fordul le a székről, de sajnos nem volt egyéb támpontom.
Ezután az empatikus olvasókat inkább nem borzasztom annak a testhezálló feladatnak a részletezésével, mikor kézkímélő mosogatószert és gyapjú-mosószert kerestem franciául. Erre én sem szívesen emlékezem.