Miután múlt hét hétfőn kiderült, hogy a családból minimum kettő és felen betegek, és ebből a fél volt Ákos, de neki kellett volna hazavezetnie, Berci és Hanna pedig versenyt köhögtek és hánytak esténként, így aztán hiába közeledett december 24 – a hazaindulásunk tervezett napja – világosnak tűnt, hogy nem lesz az utazásból semmi. Természetesen a Szentesténk sem volt eseménytelen, de mivel Ákos úgyis évek óta kiscsaládos Szentestére vágyik (szemben a számomra megszokott nálunk hagyományos budaörsi nagycsaládos találkozóval), annyira nem bántuk a kényszerű halasztást, és megnéztünk egy filmet. (Tekintve, hogy kint tartózkodásunk négy hónapja alatt ez volt a harmadik film, igazi ünnepnek tűnt így a Szenteste) 22-23-án sorozatos telefonkapcsolatban álltunk a Mamával és a Papával, hogy ki milyen gyógyszert kapjon, és a közeli patika törzsvendégei lettünk. Közben folyt a megkésett ajándékok beszerzése, így aztán amikor a kicsik épp elaludtak, én elrohantam egy-egy boltba. Még dec. 25 is a betegség fényében telt, bár Ákos már kezdett jobban lenni a zsinórban harmadik antibiotikumnak köszönhetően, és az is letisztult, hogy napközben nincs nagy baja a gyerekeknek, jókedvűek, eljátszogatnak, „csak” a lefekvés és az azt követő 2-3 óra a kritikus (ami tekintve, hogy éjszaka akartunk utazni, sajnos nem volt jó jel). Viszont arra is rájöttünk, hogy ha 26-án este nem indulunk útnak, (ami szombat este), akkor vasárnap már ne is tegyük, mert a három napos ünnep után valószínű Európa-szerte vándorlási hajlam lesz, nem lenne túl szerencsés három gyerekkel belefutni egy (vagy több) vasárnap esti dugóba Németország nagyobb városai körül.
(az egyik legelső blog bejegyzés magyarázatot ad arra, miért nem is jött szóba nekem a repülővel való hazautazás, ezenkívül a megcsappant pelenka-gyógyszer és tápszerkészletünket fel tudjuk tölteni úgy, hogy autóval megy vissza Ákos egyedül)
26-án reggel végre Berci és Hanna is jókedvűen kelt, Ákos reggel tudott aludni tovább, így ezt jelnek véve elhatároztuk, aznap este elindulunk – lesz, ami lesz.
Mondhatnám, hogy nem sok feladat maradt hátra, miután a kocsi fele napok óta bepakolva állt, de hát persze nem így volt. A sajtok szobroztak a hűtőben, a gyógyszerek és cumisüvegek a mindennapos használat miatt még kint voltak, az alvós állatok bepakolásra vártak, az összehányt ruhák mosásra, Hanna ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt még hajat mossunk, mert véleménye szerint a haja nem elég tiszta az otthoni megcsodálásra, Ákosnak össze kellett szedni kávét, ennivalót az útra, és persze kellett aznapra reggeli-ebéd-uzsonna. Hiába aludtak a picik aznap kétszer másfél órát, ezalatt kellett karácsonyfát leszedni, sajtokat bepakolni (amit háromszor pakoltam át, mert az első hungarocell-es doboz, amit a kórház kidobott gyógyszer-szállító dobozai közül halásztam ki, az kicsi volt, a második nem zárt tökéletesen (ami 40 db nem Elizabeth Arden illatáról híres sajtra, két épp gyógyulófélben levő érzékeny gyomrú gyerekre és 1400km-re való tekintettel nem mindegy), a harmadik pedig nem fért be a két ülés közé. És persze az sem volt mindegy, mit hová rakok, mert tekintve, hogy december végén éjjel utazunk, várhatóan fűteni is fogunk, vagyis se 40 sajt, se a 20 bor ne melegedjen útközben. Az egész nap őrült hajszának tűnik így utólag, karácsonyfa leszedéssel, kocsi-karbantartással (kerékfújás, ablaktörlő-feltöltés), Hanna-alvókuckó előkészítéssel, és mindezt három, a meggyepált lelkük miatt minden pillanatban anyás és az egy hetes bezártságtól már a végletekig nyűgös gyerek mellett. Ráadásul délután Ákos aludt, hogy este 7től reggel 7ig tudjon vezetni….
Végül is mindegy, hogy hogyan, de délután ötre bepakoltunk. Nem tudom, hogy ettünk-e a krumplifőzelékből, ami reggel készült még, vagy mi fog otthon büdösödni, mire Ákos vasárnap visszaér, de este hatkor minden gyerek orra kiporszívózva, antibiotikumok beadva, ruhák elpakolva, alvós játékok berakva, plédek, szivacsok (a hideg ellen) és törülközők (hányás esetére) útra készen vártak bennünket.
Ez volt a nehéz nap. Ezután jött az éjszaka, és bennem minden perccel az indulás közeledtével csak nőtt a para.
A terv a következő volt. Berci Ákos mellett utazott elöl, Borka mellettem középen, és Hanna – a három üléssoros autónak köszönhetően - hátul utazott egy kiságyszivacson aludva hálózsákban átszíjazva a biztonsági övvel.
Nagy mellénnyel állítottam, hogy a repülőút kibírhatatlan (tény, hogy az volt), de fogalmam sem volt, mit csinálok, ha mindkét kicsi hány az úton a vaksötétben, és még mondjuk 1000 km van hátra, Berci esetleg hisztizve sír egy órát, vagy Hanna felköhögi mindkettőt az álmából.
De a Jóisten megkönnyítette a dolgunkat. Hanna nagyon élvezte a hátsó sorban a szivacsos kuckóját, kb. egy órát csendben nézelődött, nézte a fényeket, dudorászott, aztán bekuckózta magát, elaludt és a Moszkva téren kelt fel. Berci és Borka tiltakoztak ugyan párszor, de vagy a „végre kimozdultunk” változatosságnak vagy a Daedalonetta kúpnak, B6 vitaminnak köszönhetően a nézelődésből csendben elaludtak. Nem hánytak, és jobbára végig aludtak. Mindkettő volt fent, mindkettő evett, ivott, de nem volt hiszti, aludtak rajtam is, az ülésben is, és végül Tatabánya-Budaörs magasságában csodálkoztak rá a napfelkeltére.
Az út végig száraz volt, kevés autóval találkoztunk, így bár számomra is hihetetlen, de azt kell mondjam, sok Pécs-Budapest útnál ez az 1400km klasszisokkal simább menet volt.
Akivel csak Ákos tudott találkozni Pécsett, vagy akivel egyáltalán nem tudunk most szervezési nehézségek és egyéb akadályok miatt találkozni, annak itt kívánok Boldog Új Évet, és remélem, tavasszal én is több találkozóra eljutok majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése