Vegyes

Most, hogy előkerültek a szekrényből a bundazsákok, Hannának a kesztyű és a melegebb kabát, és Ákos is hajlandó sapkát húzni (néha), végérvényesen be kell látnunk, hogy itt az ősz.
Az „unalmas hétköznapok” ennek a jegyében telnek, rgegel hosszabb ideig tart az öltözködés és délután, mikor Ákos megérkezik, már csak nagyon rövid ideig tudunk kimozdulni (pedig találtunk két nagyon szuper játszóteret is HINTÁVAL!).

Szegény ikreket nem irigylem, reggel 7-kor kelnek, 8-kor aztán elkezdődik a kb 4 réteges öltözködés, ami majdnem háromnegyed 9-ig tart. Ilyenkor folyik a közelharc az előszobában, minden réteg külön procedúra, ráadásul duplán. Aztán mikor megjövünk az oviból, szegények kimerülnek a beöltöztetéstől, elalszanak, de alig kelnek fel, kezdjük az egészet elölről, hisz menni kell Hannáért 12-re. Az éjszakák hűvösek, a fű reggelre deres, a kocsi ablaka jeges. A kertben befejeztem minden kertészeti tevékenységemet,úgy, mint levendula metszést, a volt-medence területén a hiányos gyep füvesítését, virághagyma ültetést, nagy kő-kibányászást a kert közepéről és a valamilyen okból a kertünkben felejtett kb 100 db tuja kiválogatását (elszáradt és élő) és parádés sorba állítása az ablakok alá. (hiába, lekötetlenek az energiáim a három gyerek mellett). A délelőtti menetrend kezd napirenddé válni, és ezáltal a délután is kiszámítható(bb). Hanna továbbra is szereti az ovit, szokott kergetőzni az udvaron a gyerekekkel, pancsol a medencés asztalkában (ennek eredményeképp váltóruha is került az oviba), sokat tornáznak a tornateremben, énekelnek, gyurmáznak, sütnek. Hogy mindez hogy fér bele 3 órába az nekem rejtély. Az óvó bácsi lassan kettes számú kedvenccé lép elő a Papa mögé és Fábián Gyurka elé, ennek köszönhetően nincs a megszokott könyörgés minden reggel, hogy menjünk már. (Fábián Gyurka egy néptáncos figura kalappal, aki anno tavaly nyáron a pécsi Színház téren körtáncot tanított az érdeklődő közönségnek. Hannát ez oly mértékben lenyűgözte, hogy hónapokig Fábián Gyurka újságból kivágott képét szorongatta.) Az anyukák továbbra sem szoktak meg bennünket, ill. a szokatlanul széles babakocsit, hiába járunk majd egy hónapja az oviba. Mivel az ajtó nem lett szélesebb, reméltem, hogy az anyukák lesznek előzékenyebbek, idővel túlteszik magukat az „exceptionel!” felismerésen és észreveszik, hogy nem férünk be babakocsistul egyszerűen az ajtón – de nem. Sőt. Volt, hogy előttem állt meg két anyuka az ajtó közepén üdvözölni egymást és beszélgetni arról, hogy ki hova, merre…? Mostanában egyes babakocsival és kenguruval járunk reggelente, mert gyorsabb az autóból a ki-be pakolás, könnyebb beslisszolni az ajtókon, igaz, a 45 fokos lejtőn lefelé egykézzel kormányozni a babakocsit és gyereket-anyukát kerülgetni nem tűnik egyszerűbbnek. Van névre szóló üzenőfüzet az oviban, ebbe fénymásolnak és ragasztanak üzeneteket, amiket kéthetente hazaküdenek, és alá kell írni. Hetente hazaküldenek minden gyerekkel egy mesekönyvet (tancélosan?), amit egyelőre én olvasok-szótárazok és magyarul mesélem Hannának.
Valamelyik nap Hanna az oviból hazafelé azt kérdezte, hogy a francia emberek miért járnak olyan rongyosan? A kérdést nem teljesen értve megkérdeztem, hogy ezt miből gondolja, mire alapozza? És hát a mi szuper megfigyelőképességgel rendelkező kislányunk előadta, hogy hát az oviba az anyukák olyan „kendősen” járnak, mint a dédi, és hogy miért ilyenek a franciák?! Felvilágosítottam, hogy ezek nem francia, hanem arab emberek, mert hogy az ő ovija az arab lakónegyed kellős közepén van – ez van hozzánk a legközelebb. Másnap, mikor Hannáért mentem, a csoportszobából kirohanva elkezdett mutogatni, hogy „Anya, láttam egy arab nénit, ott, ott, te is látod?”

Legnagyobb meglepetésünkre első szóra kaptunk egy garázst a kórház területén (reméljük, a mi kocsink be is fér, mert a szomszédé nem fért be), ami jól fog jönni reggelente.

Szombatonként piacozunk, vasárnap kirándulunk, hétközben játszóterezünk. Szerdánként jön hozzánk Julie, a babysitter (neki köszönhetjük a legszuperebb játszótér megismerését, amiről érdekes módon senki nem tudott eddig felvilágosítani minket).
Kicsi kis ikreink egyre stabilabban állnak, Berci igazi akarnok, és tűzön-vizen keresztül megszerez magának akármit (akár Borkától), Borka meg egy nyugodt, kibillenthetetlen természet. Éjszaka aztán megfordul a helyzet, Borka nagyon rossz alvó, Bercivel (általában) nincs gond. Csak hogy ne pihenjünk. Berci továbbra is szívbajt kap a macskától, ami csak nem akar elválni tőlünk, és időről időre megjelenik a nappali kétajtós ablaka előtt, Borka élvezi a látványt. Séta közben Borka almát eszik, Berci babapiskótát. Berci nagyon szereti az autókat, Borka úgy játszik vele, mint macska az egérrel, pofozgatja, és látszik rajta, hogy nem érti, mért kell kerekeken tolni, ha „így is lehet”. Borka viszont Hanna babájáért van nagyon oda, elbűvöli az alvósbaba. Semmiben nem egyformák, talán csak az anya-, apa- és Hanna-imádatukban.
Igaza volt a szülésznek, abszolút nem egyformábbak, mint két testvér.

Ákos kezd belerázódni a munkába, ismerőssé kezd neki válni az asszisztensekkel való vita a felvételek szükségességét illetően. A munkaideje szigorúan 8-tól 5-ig tart, benne egy „kötelező” ebédszünettel. Az ebédszünet szent, és sérthetetlen, abból faragni nem lehet, hogy esetleg hamarabb érjen haza. Ákos szerint akár tömegszerencsétlenség is lehetne az autópályán, 12 és 2 közt radiológust (vagy asszisztenst) akkor sem találnának a radiológián.
Viccesnek tartja, hogy SAMU feliratú egyenruhában jönnek a sürgősségi orvosok CT-t kérni tőle. (egyelőre nem tudjuk, a SAMU felirat mit takar).
Én tanul(gat)om a franciát – ez külön bejegyzést érdemel majd, mert néha amikor a gyerekeknek szóló mesekönyvben olvasott-fordított sztori bújócskázós epizódjában a soron következő ismeretlen szavának a szótárbeli fordítása a „sima lepényhal”, akkor elvesztem a fonalat és a lelkesedésemet is azonmód.
A mosógép nagyon hasznosnak bizonyul, az ikrek borzasztó sok ruhát használnak. Továbbra is fenntartom azt az elméletemet, hogy a gyerekek ruhái kívülről lesznek napközben piszkosak, a felnőttek ruhái „belülről”, kivéve az anyukákat, akik mind kívülről (a gyerekeknek köszönhetően), mind belülről összepiszkolják egy nap a ruháikat. Én olyan helyeket (pl a hátam közepén) találok olyan barackfoltokat, hogy elképzelésem sincs, hogyan kerül oda.

Időnként e bejegyzést meghazudtoló módon gyönyörűen kisüt még a nap, ilyenkor újult erővel indulunk sétálni, néha viszont olyan szél fúj, hogy sátorban érzem magam a lakásban a hiányos szigetelésnek köszönhetően.

Remélem azonban a szép idő még sokáig győzedelmeskedik és nem havazásról számolok be legközelebb.

Hanna legújabb mondása:
„A kakas egy kicsit meghalt, mert a paci kidobta a farmból. Meg azért nem halt nagyon, inkább csak hólyagos lett a szeme.”