Kertünkbe tévedt ma délután egy macska. Tekintve, hogy a lakás a kórház területén van, nem meglepő, szerintem minden kórházban lófrálnak cicák. Nagyon megörültem neki mikor megláttam, mert hogy apróbb gyermekeink még életükben igazi cicát nem láttak, és így legalább nem csak a mesekönyvben mutogathatom nekik a cicákat, próbálva elővarázsolni magamból macskaszerű miákolást. Gyorsan előszedtem egy tejfelesdobozt (az itteni méretbe belefér a cica-fej), tejet bele, ki a teraszajtó elé, hátha a cica marad és legalább 5 percig csodálat tárgya marad szigorúan bentről, üvegen túlról. A cica megszaglászta a tejet, és maradt. Berci és Borka megbűvölten bámulták, az anyai szív repesett, hogy ez is sikerült. „Cicánk” elkezdte lefetyelni a tejet, és itt tett egy cicás mozdulatot, engem meghazudtoló módon miákolt egyet. Itt tört el a mécses Bercinél. A repülőutas sztorinkból már sejthető, hogy Berci egy érzékeny lélek. Gyakran fakad sírva. Most éppen szívszaggatóan sírt, minek köszönhetően az ennivaló (épp ebédeltünk) az újdonsült szőnyegünkön landolt (sütőtök). Aztán a cica (uram bocsá’) tett egy másik cicás mozdulatot is, nevezetesen megrázta a fejét. Ezen Borka kezdett el legörbülő szájjal sírni. Nem telt el egy másodperc, Hanna szája is sírásra görbült, hogy az ő testvérei miért sírnak egy „szegény” macskán, akinek biztos nincs háza, és csak enni akart egy kicsit. Berci – akit eddigre nagyjából sikerült megnyugtatni, - meglátta Hanna elkámpicsorodott képét, és úgy gondolta, szolidarít. Aztán Borka is bekapcsolódott újra, mivel hogy ha két testvére sír, miért maradjon ki ő a jóból?!
Öt perc leforgása alatt mindhárom gyermekem krokodilkönnyeket hullajtott egy nyomorult macska miatt a nappali közepén. Úgy éreztem magam, mint a siratófalnál (apa, bocs). Itt elátkoztam magamban minden macskát a világon (Kati néni, Eszti bocs).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése