(bocsánat a megkésett bejegyzésért, kicsit (még) kaotikussá(abbá) vált az életünk a hazaérkezés után)
Az utolsó pakolós bejegyzésben már írtam, hogy az utazási időpont eltolásával olyan érzésünk lett, mint amikor egy vizsgát halaszt el az ember az egyetemen, de nem számoltunk azzal a veszéllyel, (ami tapasztaltak szerint az egyetemisták csapdája is ebben a helyzetben): hogy úgy éreztük, rengeteg időnk lett azzal az ajándék plusz idővel. (Hiába, no, nem sok gyakorlatom volt e téren)
Csütörtök délután, mivel nem indultunk aznap, a gyerekekkel búcsú-játszótereztünk, koccantóztunk jó sokat (lsd képek később), és péntek reggel – hála az aktuális eső-szünetnek – bementünk a városba búcsú-sétára. Nagyon jó volt, eszembe se jutott (sajnos), hogy mi vár ránk otthon (pakolás), jól el is húztuk az időt, így az ikrek csak fél 12 körül kerültek ágyba, ami garantálta, hogy a délutáni alvásuk elmarad. Tudva ezt, mint az idegbeteg próbáltam dobozokba gyömöszölni a hazaszállítandó holmijainkat, külön azokat, amiket egy transzporter hozott egy héttel később (nem bíztam Ákos pakolási módszerében), és külön azokat, amiket mi hoztunk –volna- aznap. Ez utóbbiakat igyekeztem időről időre a kocsiba is berámolni (mindig elcsodálkozom azon, hogy egy autóban mennyi rejtett hely van cipők, borosüvegek begyömöszkölésére (((még egyet sem törtünk össze!!)). Minden alkalommal izgalommal telve mentem ki a déltől már szakadó esőbe, hogy „na, vajon ez is befér-e?”, és elégedetten és csurom vizes háttal és hajjal tértem vissza. Borka - persze - egy óra múlva felkelt. Akkor kb 1 óra volt, tuti biztos volt, hogy ő már nem alszik majd délután, de Ákos még aludt (volna) tekintettel az ezúttal 15 órásra saccolt útra – mert hogy Pécsig kellett ezúttal menni, nem „csak Bp-re”, én viszont nem tudtam úgy pakolni, hogy Borka nem eresztett. A zuhogó apró szemű novemberi eső a viharos széllel (ami utána 2 nappal Magyarországra is megérkezett vasárnap), a félig bepakolt lakás és Borka alvásdeficitje egyértelműen előrevetítette a kényszerű korábbi indulást, a nyugisnak remélt utolsó nap kezdett egyre nyűgösebbé válni. Ha addig a 4-es fokozaton pörögtem, akkor ott turbo-ra kapcsoltam. A déután azzal telt, hogy az ikrek azt lesték, ahogy az anyjuk eltűnik a szakadó esőfüggöny mögött a kedvenc játékaikkal, alvóspárnáikkal, ruháikkal, és üres kézzel tér vissza az egyre lakatlanabbnak tűnő lakásba – érthető mód elkezdtek pánikolni.
Fél 6-kor indultunk. Dole esővel és fél órán keresztül látható szivárvánnyal búcsúzott, ha szentimentális lennék, azt írnám: megsiraott és reményt kínált, hogy otthon a folytatás sem lesz rosszabb. Az akkor már 2 napja fejünk fejett (és lábunk alatt) folyamatosan elvonuló vihar nagy fellegeivel néztünk szembe, ahogy kelet felé vettük az irányt. A GPS valamilyen bizarr tréfának szánta, hogy a jól bevált Nürnberg-Passau-Bécs útvonal helyett Svájc-Ausztria-Szlovénia útvonal felé vezetett, így napnyugta után a svájci hegyekben belefutottunk az említett viharba, és kora hajnalig ködben, párában, és a nyaralásra igyekvő autósok által felcsapott vízben utazunk. Hogy ki mikor vezetett, arra már nem emlékszem, csak hogy folyamatosan esett, és piszok rossz volt majd 10 órát ebben vezetni. Hogy Szlovéniában mit kerestünk reggel azt nem tudom, vagyis de: a GPS nem ismerte fel az új szlovén autópályákat, így mi az utat kerestük helyette. A legreménytelenebbnek tűnő szakasz viszont Magyarországon ért utol, mikor átléptük a határt, a hátralevő 120 km-t a GPS két és fél órára saccolta – és annyi volt!!!
A megérkezés mindenkinek örömteli volt. Hanna a régi ismerős lakásnak, itthon hagyott játékainak, a kertnek, mi a kávénak és a Mamának-Papának, a kicsik pedig annak örültek, hogy kikerültek 15 óra után a gyerekülésből.
A lakás patyolat tisztán (hála anyukám és a nagynéném fáradhatatlan takarításának), a kert kigazolva, a hűtő feltöltve várt bennünket.
Másnap – vasárnap - szülinapot ünnepeltünk a minket utolérő viharban csokoládés-áfonyás szülinapi és vendégváró citromtortával. Ajándék volt, nem is kevés, sokan voltunk, a kicsiknek mindenki új volt, de Hanna nagyon élvezte. Egész nap pörgött, be nem tudott telni a régi-új arcokkal, mindenkinek elmesélte, háromszor, hogy ő Franciaországban oviba járt, és most már 5 éves, (és az eufórikus állapot még ma is tart).
Ákos hétfőn reggel indult vissza, neki még van 20 napja, mielőtt végleg hazajön.
Hogy a bejegyzés ne legyen olyan hosszú, a folytatás hamarosan következik. (lejárt műszaki, 2 napig volt internet, 3 napig nem, telefon csak mutatóban, kétszeri bejelentés után lett csak, 3 gyerek, 3 kismotor, egy anyuka, egy árok sztori stb)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése