A fenti mondat nem üres frázis. Nem is gúnyolódás. Balaton rajongók lettünk, még ha kicsit megkésve is.
Gyerekkoromban – debreceni születésű és neveltetésű lévén –egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a Balatonra hányszor jutottunk el. Ha volt szünet, mi azt felvidéki nagyszüleimnél töltöttük, és a falu mellett folyó Duna szigeteit és fürdésre alkalmas öbleit jobban ismertem, mint a Balaton mellett sorakozó fürdővárosokat. (bevallom, még ma sem tudom, hogy egy-egy fürdőváros az északi, vagy a déli parton található). Egyetemista koromban jártam egyezer a Balatonon, de akkor már jobban érdekelt a társaság, mint a Tó, ami emlék4im szerint hideg volt és piszkos. Nem is értettem mindezidáig, hogy a nyaralást egyértelműen a Balatonnal összekötő dunántúli és fővárosi ismerőseink, barátaink szemében miért csillog valami olyan nagyon, amikor szóba kerül a 30 fok és a Tó. Így aztán nem vonzott különösebben a pancsolás még két éve sem, amikor – életemben talán ötödjére? - a Balatonra mentünk a három éves Hannával, és a dupla pocak-bérlőkkel egy kis kikapcsolódásra. Akkor értettem meg, hogy mi a „Balatoni láz”, no nem a siófoki habparty-k, hanem a csendes, gyerekbarát fürdőhelyek, a felújított játszóterek, a lángos, a bringóhintó, leszámítva egy, elmésen a parton felállított, és szerintem csak Hanna energiáiból és ennek köszönhetően a mi pénztárcánkból táplálkozó – ugrálóvárat.
Amikor idén koranyáron kedves pécsi barátaink felajánlották, hogy a parttól 300 m-re levő nyaralójukat hajlandóak a három gyerek karmai közé bocsájtani, és ezzel lehetővé tenni, hogy kikapcsolódjunk, míg „apa” megérkezik külhonból, egy dolgot tudtam biztosan, hogy élvezni fogjuk. Mint egy axióma dőlt el bennem a kérdés, vagy mondhatnám, ez lett az alap. Tudtam, hogy jól fogjuk magunkat érezni, nem fog érdekelni, ha minden este hajat mosunk a sarazás után, ha 3 kukoricát esznek meg a gyerekek fejenként egy nap, ha a menü másból sem áll majd, csak halból, kukoricából, lángosból és fagyiból. Lesz egy hét, amikor mindent szabad (na jó, nem mindent, nap egy fagyi az a maximum lesz), lesz vízibicikli, úszógumi, csónakázás, egy ágyban alvás anyával, rengeteg mese és játék. És így lett! És szuper volt!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem a lelkendezést, annyira friss bennem az élmény (ma jöttünk meg).
Talán ott, hogy az elindulásnál azért bennem volt a frász (már ami az utazást illeti), mert Hannával egyéves korában a horvátországi nyaralásból úgy iszkoltunk haza, hogy a Barcsnál minket megállító rendőr, amikor bekukkantott a kocsi hátsó részébe, anélkül engedett tovább minket, hogy akár egy ejnyebejnyét kaptunk volna azért, mert Ákos Horvátoszágban felejtette a jogosítványát. Nem vicc! Nem tudom, hogy az akkor 8 órája sivalkodó Hanna, vagy az ezt kezelni próbáló anyjának a látványa lágyította meg a rendőr szívét, a maradék 40 percben legalább jót derültünk ezen. De nem ez volt most! Az ikrek Szentlőrinctől a Balatonig aludtak, megérkezés után a Balatonban fürödtek. (Hannát úgy kellett kiimádkozni, mikor a színe szederjes kezdett lenni háromnegyed óra pancsolás után), és este jött az örömmámorban a felfedezés, hogy a franciaágyon fognak aludni a kicsik anyával (míg Hannának a Papa beájulásig mesélt Pankát és Csiribít – neki sem volt rossz dolga). Berci a második naptól, mint egy gyerekmondókát ismételgette a Badacsony-Balaton frázist (néha felcserélte, de hát istenem, még csak 19 hónapos), bemászott a babakocsiba, ha mondtuk neki, hogy megyünk fürdeni, és két kézzel szórta a fejére a homokot, ha meglátott egy játszóteret. Mintha csak anyjának akarna kedvezni, nehogy bármi is kimaradjon a megálmodott gyerekparadicsomból. Volt főtt kukorica evés minden nap, tonnaszámra fogyott a gyümölcs, kedves barátaink jóvoltából csónakáztunk, hajókáztunk Badacsonyba, volt hetipiacon lovaglás és körhinta, becsúszott egy-két fagyi, lángos, semmi nem maradt ki, ami kezdő-balatonozós ismereteim szerint szóba jöhetett. Az elmúlt egy hét alatt elolvastam egy könyvet (kb 2 éve utoljára), szigorúan értéktelen női regényt, hogy kikapcsoljon, kb 4 Nők Lapját (bár ezek között volt márciusi is, de mindegy, arról úgyis lemaradtam), és örömmel fényképeztem, hogy „apa” legalább a képeken jót szórakozzon.
Nem is tudom, mit tehetnék még hozzá.
Kedves Barátaink, Köszönjük!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése