Mivel az elmúlt időben sokan tették fel nekem (nekünk) ezt a kérdést, hát megpróbálom összeszedni…
Igazából semmi érdekes nincs benne, egy fárasztó, agyelhagyós hónapon vagyunk túl, amiben ismét semmi különleges nincs. Kezdem belátni, hogy ilyen a mi életünk.
Hogy a folytonosság meg legyen a történeteink között, március végével kezdeném a mesélést, amikor is Ákos Párizsba ment 3 napra egy újabb konferenciára.
Mostanra már megérett bennem, hogy úgy érzem, elég volt nekem egyedül a jóból (t.i. a három gyerekből), vagyis hagyjuk abba ezt a konferenciázást. De hát persze „ezt nem lehetett kihagyni”. Igaz, ami igaz, a konferenciavezető párizsi orvossal egy bécsi beszélgetés következtében meghívott (és ezáltal ingyenes) résztvevővé válni egy 300 Eu-s fejtágításra -nem mindennapi dolog. Vagyis Ákos ment, én meg maradtam a 3 gyerekkel.
Ákos kedd este ért haza, mi vasárnap indultunk. A kettő között volt még ügyelet és besancon-i nap is. Bár a téli holmijaink (csizmák, overallok, sapkák, sálak, vastag ruhák, harisnyák stb) összepakolása hetek óta folyamatban volt, az egyik szoba sarka lett a „raktárhelyiség”, de ez persze nem jelentette azt, hogy indulásra kész lettem volna. Pláne, hogy szerdán – mivel aznap nem volt ovi – az egész délelőtti szabadidőmben tojást festettünk Hannával. Mert hát hogy néz már az ki, hogy ugyebár Húsvét miatt megyünk haza, de nem viszünk tojást?! Vagyis szerdán 9 tojást fújtam ki háromnegyed óra alatt (agyvérzés erős veszélye mellett), de végül szerencsére lett piros, narancs és kék színű is (és nekem szivárványszínű ujjaim), de még mezei virágmintás is (másra úgysem használtam volna az egyetlen meglévő harisnyámat az idén), még mielőtt bármelyik kicsi felkelt volna és követelte volna a maga részét a tojásfestés mókájából.
A csütörtök-péntek és a szombati nap nagy része pakolással, utolsó sajtok-borok beszerzésével és rendrakással, ágyneműhúzással telt (gondolva itt arra a kedves ismerős házaspárra, akik Ákossal jöttek vissza a szavazás napján ide Dole-ba kirándulás és pihenés céljából).
Péntek délután egy piros lámpánál még mellénk kanyarodott a kedvenc óvó bácsi az autójával, és a letekert ablakon invitált minket a nagypénteki szentmisére – amin persze nem lehetett nem részt venni Hannával. Szombat este megünnepeltük Kingával (a magyar radiológus lánnyal) és francia barátjával Hanna névnapját. Vasárnap este indultunk (itt nem részletezem a pakolás egész napos folyamatát, lényegében ugyanaz a fejetlenség zajlott, mint Karácsonykor).
Húsvét hétfőn értünk a Nagyihoz Újpestre, ahol gondosan előkészített szobák és finom ételek vártak. Az utazás ezúttal is várakozáson felül sikerült, eltekintve attól a kis kellemetlenségtől, hogy egész Ausztriában szakadt az eső, és mivel az ablaktörlőnk hangja veszélyeztette a gyerekek nyugodt álmát, hát anélkül utaztunk majd 600 km-t. Még aznap találkoztunk a nővéremékkel és Ákos öccséékkel, + mindkét helyen 2-2 gyerekkel. Vagyis a megérkezés kicsit zsúfoltra sikerült. Hogy az „idegen helynek” vagy a sok rég nem látott (és elfeledett) rokonnak köszönhető-e, nem tudom, de az első pár esténk úgy telt a Nagyinál, hogy másfél órán keresztül ültem két összetolt ágy mellett, az egyikben az egyik kicsi, a másikban a másik kicsi feküdt, és könyörögtem nekik, hogy „Alvás!”, miközben ők dőltek jobbra-balra vagy épp egymásra. Ráadásul a három gyereknek a gondos előkészületek ellenére sikerült összeszedniük a második napon egy jó kis köhögős takonykórt, gondolom az izoláció elvesztése rést ütött az immunrendszerükön.
Kedden pihentünk (mi Ákossal aludtunk amikor a kicsik is a 14 órás út és a hétfői gyerekzsivalyos találkozók után), Hanna meg Nagyit fárasztotta a Közlekedési Múzeumban. És küzdöttünk a megfázás ellen. Szerdán a Nagyapával találkoztunk, és hol ide hol oda rohangálva próbáltuk beszerezni a vasárnap kiszállítandó holmikat, a kicsiknek nyárra szandálokat + játszótereztünk. Csütörtökön Hanna medvéket etetett málnával a maciparkban (Veresegyházán), én meg próbáltam visszatuszkolni minden előszedett ruhát, kabátot, alvósállatot, cumisüveget, ajándékba hozott sajtot és bort, + a megvett 2 kartondoboznyi holmikat – vissza a kocsiba. Csütörtök este ugyanis átmentünk Budaörsre a Mamához-Papához.
Újabb idegen hely, újabb altatási kísérletek.
Pénteken elmentem Pécsre, vittem téli ruhákat, és hoztam nyáriakat, nyári gumikat, kicseréltem a hazahozott és ősszel Pécsett maradt Annapeti könyveinket, szomszédokkal beszélgettem és prof-viziten jártam a Klinikán. Mindezt reggel 10-től délután 6-ig 400 km-t vezetve. Péntek estére úgy éreztem magam, hogy a sok segítség ellenére – ami várt minket,- fáradtabb vagyok, mint kint Franciaországban. Pedig a neheze még hátra volt. Ákos 2 nap múlva indult vissza Franciaországba, és onnantól egyedül maradtam a Mamáéknál napközben, és még Hannának sem volt ott ovi. Szombaton kerékcsere, vásárlás, ki-be pakolás a kocsiból, mi marad, mit visz Ákos vissza – másnap. Közben persze non-stop játszóterezés, amikor csak lehetett.
Vasárnap reggel szavazás, aztán Ákos indult vissza az ismerős házaspárral Dole-ba. Arra nem emlékszem, hogy mit csináltunk az ezt követő héten, csak arra, hogy szakadt az eső napokon át. Vagyis jobbára nyűglődtünk bezárva. Jártam orvosnál (az utált fővárosban 3 és fél óra alatt készült el egy UH és rtg váll izületi tokgyulladás gyanúja miatt), kerestem Hannának francia nyelvű oktató jellegű DVD-t, és próbáltam megszerezni az OTP-től a Pécsre már egyszer feleslegesen kipostázott bankkártyáinkat kétszer is, de eredménytelenül. (így most nincs magyar bankkártyánk ). A délelőtti alvások alatt próbáltam rendbeszedni magam és pakolni az éjszakák után, párhuzamosan Hannával játszani (mert a nagyszülők dolgoztak), a délutáni alvások alatt kénytelen voltam aludni, mert mivel éjjelente Berci és Borka rajtam kívül mást nem fogadott el, aki megetette volna őket, így hol az egyik mellett aludtam, hol a másik mellett, hol a nappaliban – de összességében nem túl sokat. Mint Hófehérke, minden szabad ágyban egy kicsit. Gyakorlatilag minden nap ugyanaz volt a forgatókönyv, az a néhány szabad periódus, ami 2/3-ban gyerek-mentes volt a napokban reggel héttől este 10-ig az a délelőtt 10-11 közti, a délutáni alvás alatti és a fürdés 20 perce volt. (ezért is nem született eddig blog).
Az alvásidőkön kívül babakocsiztunk-bicikliztünk (ki mit), tűzoltóautókat néztünk (a Papáék tőszomszédságában tűzoltóállomás van!) homokoztunk, csigákat szedtünk a kert végében vagyis hacsak tehettük, kint voltunk a szabadban, de az idő nem kedvezett nekóüünk, mert egész héten esett.
Közben járt nálunk rokon-barát látogatóban, és a hét vége felé az izlandi vulkán tette izgalmassá a napjainkat. A házaspár vasárnapi genfi járatát visszafelé ugyanis törölték, így Ákos hozta őket Münchenig, ahonnan rokonok vitték őket tovább Pécsre, és mi csak abban bíztunk, hogy az azt követő keddi gépünk nem jár ugyanígy.
Szombaton újabb rokonok jöttek gyerekekkel, vasárnap Dédi és Keresztszülő-látogatóban voltunk Szlovákiában. Közben gyors szülinapot tartottunk a Mamának
A sok programnak és ide-oda rohangálásnak köszönhetően aztán persze én is olyan fáradt voltam, hogy este 10 után a TV előtti választási esélylatolgatás volt az összes, amire tőlem futotta a gyerekek fektetése után.
Hétfőn már sejteni lehetett, hogy nem repülünk, és törtük a fejünket a megoldáson. Mert három gyerekkel úgy utazni, hogy én elől ülök a 14 óra alatt és időről időre előre veszek magamhoz valakit megetetni, és közben hátul 3 gyerek van és Hanna középen ülve utazik és próbál aludni (vagyis hogy valaki kivisz minket, hogy Ákosnak ne kelljen két ügyelet közt újra hazajönnie) – hát erre nem vágytam. ( a mi autónkban 3 sorban lehet ülni) Szegény Ákos pedig nem vágyott arra, hogy harmadjára is kocsiba üljön és kétszer 14 órát vezessen 2 hét alatt. Nekem az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert utáltam (-om) a repülőzés nyűglődését, szemben a bár 14 órás, de problémamentesnek nevezhető autóúttal.
Végül persze nem volt mit tenni. A hét hátralevő részében – tudva, hogy végül kocsival megyünk, és nem repülünk – igyekeztem beszerezni még elfelejtett holmikat, összepakolni az időközben ajándékba kapott kisdömpereket és imádott tűzoltóautókat, összeszedni a buadörsi (nem kicsi) házban szerteszét hagyott legodarabkákat, alvósállatokat, könyveket, kiscipőket, kalapokat és francia ismerőseinknek ajándék borok, pirospaprikák és konyakmeggyek után rohangáltam. Még beütemeztük a kötelező gyerekorvosi oltást (amit előző héten a még meg nem gyógyult kicsik és a gyerekorvos szabadsága miatt tudat alatt egy kisebb megkönnyebbüléssel nyárra toltunk), de most nem volt mit tenni, meg volt a 2x2 oltás és üvöltés. (azért azt senkinek sem kívánom, hogy átélje, hogy harmadjára-negyedjére kell lefognia imádott gyermekeit a gyerekorvosnál). Borka 2 napig lázas volt ennek köszönhetően, de aztán Ákos megérkezett péntek este, és szombat este egy újabb egész napos pakolás és három hetes programdús nyaralás után egy nem túl kipihent család indult útnak. Ezúttal felváltva vezettünk, alig aludtunk 3-3 órát, de azért éjjel kettőkor a német autópályán vezetve a 6. házassági élvfordulónkon mégiscsak szívet melengető érzés volt látni a visszapillantó tükörben a békésen szuszogó családot.
Hát, ezért nem született eddig áprilisi blog.
Több bejegyzés ebben a hónapban nem is lesz. (Helyette rakunk be képeket.)
Vasárnap reggelre értünk vissza Dole-ba. A megérkezés után olyan kómásak voltunk, hogy a gyerekek az „alszik a macska, cincognak az egerek” helyzetet alaposan kihasználták, és persze élvezték.
Hétfő este Kingának – a magyar radiológus lánynak, aki eddig itt volt velünk Dole-ban és májustól máshol fog dolgozni – búcsúvacsit tartottunk. Kedden Ákos ügyelt, szerdán Besanconban volt reggel 8-tól este 6-ig, és csütörtökön egy este 8-kor kezdődő UH-os továbbképzésre megy Besanconba. És ezzel gyakorlatilag vége is az áprilisnak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése