Lovaglás

Amikor Angliába jöttünk, ezen a környéken (a "vidéki" Angliában) szinte minden kisebb településen volt ilyen tábla:

és akkor azt gondoltam, milyen jó lesz eljárni lovagolni itt, ennek a sportnak "őshazájában".
Aztán telt-múlt az idő, mondhatnám, hogy egyre melegebb lett, és a tengerpartra mentünk minden hétvégén, így valahogy ez elmaradt.
Most viszont, szeptemberben, hogy visszajöttünk, megint felerősödött bennem a vágy, hogy a lovak és lovaglás iránti szeretetemet (rajongásomat?) átadjam a gyerekeimnek, vagy legalábbis a lehetőségét megkapják.
Amikor aztán eljött hozánk Borka barátnője egy szombat délután játszani, akinek az anyukájával megosztottam ebbéli nézeteimet, ő rögtön felajánlotta, hogy átküldi annak a lánynak a számát, aki időnként meglovagoltatja az ő gyermekeit is, méghozzá pónikon! Ez azért tetszett nekem különösen, mert a kicsiket nehezen tudtam volna 2m magas lovon  a szemükben félelem nélkül elképzelni, örültem, hogy a barátkozást akkora állattal kezdik, aki nem csak tornyosul föléjük.

Így aztán belevágtunk. Kiderült, hogy a farm kb 7km-re van tőlünk (közelebb, mint a tengerpart), találtunk egy üres délutánt is - a szerdát ,- így suli után hazarobogunk, átöltözünk, és irány a farm, vagy az erdő. Minden második órán az erdőbe megyünk, ilyenkor Sophie vezeti a kicsik lovait, én Hannáét, gyönyörködünk a tájban és a tereplovaglás szépségében, és minden második héten az "arénában" oktatást kapnak ügetésből és irányításból (egyelőre).

Hogy élvezik-e?

Azt mondják, az óra végére elfárad a szájuk a sok vigyorgástól... :-))