Kedves blog-olvasók!
Miután ismét eltelt 10 nap, de gyakorlatilag semmi más nem történt velünk az unalmas hétköznap eseményeken kívül (már amennyire unalmasak lehetnek egy háromgyerekes család hétköznapjai pl: szemöldökrepedés és köröm alatti véraláfutás egy hét alatt), és ugyanakkor érzem a sürgető kérdést, hogy mikor írunk már újabb bejegyzést (nem mintha megállna hiányunkban az élet), íme itt egy újabb fejezet.
És sajnos ez sem lesz se túl hosszú, se túl érdekes.
Igazából tényleg nem történt velünk semmi különleges. A Nagyi jött ki ezúttal velünk Franciaországba, és alaposan ki-unokázhatta magát, mert itt volt két hétig. Szerencséjére igen szép korszakot fogott ki, Borka az ittléte alatt elindult, és élvezi a folyosón egy nap kb 20szor sétál oda-vissza, Berci pedig egész közel engedte magához, így nem unatkozhatott. A nappali „szűk” 12 négyzetméterét elválasztó korlátot leszedtük (volt is kisebb-nagyobb esés a lépcsőn), a kicsik megtanultak a lépcsőn közlekedni (néhány infarktussal kísért billegést leszámítva), és mi pedig rájöttünk, hogy hacsak nem zárjuk notóriusan a nappali ajtaját, futhatunk utánuk a lakásban. És nem zárjuk (-om). Végül is azért szedtük le a korlátot. J Ennek köszönhetően Berci rájött, hogy a bejárati ajtó üvegén át naphosszat gyönyörködhet a szirénázó mentőautókban (végül is orvos-csemete), és a kórház logisztikai feladatait ellátó napi 25-30 kamionban. Borka pedig imádja az összes ajtót ki-be csukogatni, aminek mostanra egy köröm-véraláfutás az eredménye. A Nagyi napközben a babasétáltatást és a mosogatást tűzte ki szent célul, amit megingathatatlanul végzett nap, mint nap (köszönet érte!). Miután Hanna elkezdte ismét az ovit (3 hét szabadság után), és egy vadi új óvónő helyettesíti a megszokott óvó néni - óvó bácsi párost, kissé félve mentünk az első pár nap, de gond egy szál se. Hanna szereti az őzike szemű, meleg mosolyú, 30-as Polint is. A Nagyi távoztával pedig visszaszoktunk régi kerékvágásunkba, reggel megjelenik az oviban a 4 fős kiscsapat, Berci végigsírja a bent-tartózkodást (a neki szóló kedves francia karattyolás természetesen csak ront a helyzeten), aztán irány haza, délelőtt alvás (anya ezalatt mos-főz-mosogat-tereget), délben vissza az oviba, aztán irány haza. Ebéd, játék, alvás, apa-várás, játék, fürdés. Anya és apa ezen a ponton dőlnek ki, de nem Hanna! Vagyis este 11-ig még játék anya és apa idegein.
Közvetlen Karácsony után volt a Három királyok ünnepe, amikor is itt az a szokás, hogy az anno a királyoknak Betlehemből hazafelé útravalóul sütött kenyérke mementójára marcipános-mogyorós masszával töltött galette-t sütnek, és benne két kis ajándéktárgyat rejtenek el (hogy a fogorvosoknak jól kezdődjön az év). Aki megtalálja a szeletjében, az a király, és kap egy koronát, amit rutinosan a tortácska mellé csomagolnak a boltokban. Nem volt egyszerű három koronát is beszereznünk, mert a sokgyermekes családokban kialakuló „örökösödési vitákra” (tudnillik hogy kié legyen a korona) nem gondoltak (még).
Minap kb 10 centis hó esett, amit a (nem tudom, hogy hány, de kb 30 főt foglalkoztató óvódának) délre nem sikerült ellapátolnia a 45 fokos kb 40m hosszú lejtőről, ami az ovi kertkapujától a bejárati ajtóig vezet. Lefelé még csak-csak ment az „egy gyerek a kezemben egy a babakocsiban és sielek lefelé lábon” produkció, de felfelé komoly gondok akadtak, mikor kb félúton nem bírtam tovább lépni, mert éreztem, hogy csúszok visszafelé, és nem volt fogódzó, mert „egy gyerek a kezemben, egy a babakocsiban”. Szerencsére a mögöttem álló anyukának volt annyi lélekjelenléte, hogy a babakocsi szabad tolókarját elkapta, és lendített egyet a málhás szamáron.
Miután ismét eltelt 10 nap, de gyakorlatilag semmi más nem történt velünk az unalmas hétköznap eseményeken kívül (már amennyire unalmasak lehetnek egy háromgyerekes család hétköznapjai pl: szemöldökrepedés és köröm alatti véraláfutás egy hét alatt), és ugyanakkor érzem a sürgető kérdést, hogy mikor írunk már újabb bejegyzést (nem mintha megállna hiányunkban az élet), íme itt egy újabb fejezet.
És sajnos ez sem lesz se túl hosszú, se túl érdekes.
Igazából tényleg nem történt velünk semmi különleges. A Nagyi jött ki ezúttal velünk Franciaországba, és alaposan ki-unokázhatta magát, mert itt volt két hétig. Szerencséjére igen szép korszakot fogott ki, Borka az ittléte alatt elindult, és élvezi a folyosón egy nap kb 20szor sétál oda-vissza, Berci pedig egész közel engedte magához, így nem unatkozhatott. A nappali „szűk” 12 négyzetméterét elválasztó korlátot leszedtük (volt is kisebb-nagyobb esés a lépcsőn), a kicsik megtanultak a lépcsőn közlekedni (néhány infarktussal kísért billegést leszámítva), és mi pedig rájöttünk, hogy hacsak nem zárjuk notóriusan a nappali ajtaját, futhatunk utánuk a lakásban. És nem zárjuk (-om). Végül is azért szedtük le a korlátot. J Ennek köszönhetően Berci rájött, hogy a bejárati ajtó üvegén át naphosszat gyönyörködhet a szirénázó mentőautókban (végül is orvos-csemete), és a kórház logisztikai feladatait ellátó napi 25-30 kamionban. Borka pedig imádja az összes ajtót ki-be csukogatni, aminek mostanra egy köröm-véraláfutás az eredménye. A Nagyi napközben a babasétáltatást és a mosogatást tűzte ki szent célul, amit megingathatatlanul végzett nap, mint nap (köszönet érte!). Miután Hanna elkezdte ismét az ovit (3 hét szabadság után), és egy vadi új óvónő helyettesíti a megszokott óvó néni - óvó bácsi párost, kissé félve mentünk az első pár nap, de gond egy szál se. Hanna szereti az őzike szemű, meleg mosolyú, 30-as Polint is. A Nagyi távoztával pedig visszaszoktunk régi kerékvágásunkba, reggel megjelenik az oviban a 4 fős kiscsapat, Berci végigsírja a bent-tartózkodást (a neki szóló kedves francia karattyolás természetesen csak ront a helyzeten), aztán irány haza, délelőtt alvás (anya ezalatt mos-főz-mosogat-tereget), délben vissza az oviba, aztán irány haza. Ebéd, játék, alvás, apa-várás, játék, fürdés. Anya és apa ezen a ponton dőlnek ki, de nem Hanna! Vagyis este 11-ig még játék anya és apa idegein.
Közvetlen Karácsony után volt a Három királyok ünnepe, amikor is itt az a szokás, hogy az anno a királyoknak Betlehemből hazafelé útravalóul sütött kenyérke mementójára marcipános-mogyorós masszával töltött galette-t sütnek, és benne két kis ajándéktárgyat rejtenek el (hogy a fogorvosoknak jól kezdődjön az év). Aki megtalálja a szeletjében, az a király, és kap egy koronát, amit rutinosan a tortácska mellé csomagolnak a boltokban. Nem volt egyszerű három koronát is beszereznünk, mert a sokgyermekes családokban kialakuló „örökösödési vitákra” (tudnillik hogy kié legyen a korona) nem gondoltak (még).
Minap kb 10 centis hó esett, amit a (nem tudom, hogy hány, de kb 30 főt foglalkoztató óvódának) délre nem sikerült ellapátolnia a 45 fokos kb 40m hosszú lejtőről, ami az ovi kertkapujától a bejárati ajtóig vezet. Lefelé még csak-csak ment az „egy gyerek a kezemben egy a babakocsiban és sielek lefelé lábon” produkció, de felfelé komoly gondok akadtak, mikor kb félúton nem bírtam tovább lépni, mert éreztem, hogy csúszok visszafelé, és nem volt fogódzó, mert „egy gyerek a kezemben, egy a babakocsiban”. Szerencsére a mögöttem álló anyukának volt annyi lélekjelenléte, hogy a babakocsi szabad tolókarját elkapta, és lendített egyet a málhás szamáron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése